Eleelaike de Pilluamuleto
(A Pilluamuleto toronyban kószáló szellem)
Eleelaike de Pilluamuleto története már rég a feledés homályába merült, nincs aki felidézze, újra és újra elmesélje a tünde nő viszontagságos életét. Talán mert az emberi emlékezet ilyesfajta esetek megőrzésére nem alkalmas, hiszen az emlékeik hosszú idő multával kikopnak. Talán csak egyetlen személy van, aki tökéletesen el tudná mesélni mindazt, ami több mint egy évszázada történt meg Tornerans városában. Ez a személy, még máig köztünk van, titkon, a világtól elzárkózva, hiszen már nem lehet a világunk része. Kikopott, elhalványult, kósza lélek, aki itt ragadt köztünk, itt él velünk. Bizony a Pilluamuleto torony rejtélyes lakója maga Eleelaike de Pilluamuleto.
Aki hasonlóságot vél felfedezni a nevet illetően, a Tornerans Mágusképző egyik alapítójával, az bizony jól gondolja. Nem is kis köze volt egymáshoz a két nőnek, ugyanis Eleelaike volt Failariël húga. Sokan nem tudják ezt, ilyesfajta információkat nem őriznek a régi kódexek, történelemkönyvek, de még a de Pilluamuleto családfája sem. Mintha ez a nő soha nem is létezett volna, az emlékét senki és semmi nem őrzi.
A fiatal tünde lány, nem is olyan sokkal nővére születése után jött a világra, egy borús, esős délután. Talán rossz előjelként is lehetne ezt értékelni, rá lehetne mondani, hogy ez az oka azoknak az eseményeknek, amit most elregélek. Talán így is van, talán az eső volt az oka. Talán ennek köszönhető, hogy Eleelaike ennyire más volt. De akkoriban ezen kívül más jelet nem tapasztaltak a szülők és sokáig nagy volt a boldogság. A két testvér szinte elválaszthatatlan volt. Együtt követték el gyermeki csínytevéseiket, egymásnak mesélték el a problémáikat és mindig kiálltak egymás mellett. Viszont, ahogy szép lassan felnőttek, az idősebb testvér tehetségesebbnek bizonyult a fiatalabbnál. Failariël ügyesebb volt, okosabb volt, szebb volt húgánál, ami őt titkon rettentően frusztrálta, mardosta az irigység a fiatal lányt, hogy nővérének minden sikerül és bármihez ér, az arannyá válik, míg ő maga jobban szeretett szórakozni, élvezni az életet és mit sem foglalkozott a tanulással, vagy hogy bármit is tegyen azért, hogy mindez másképp legyen. De tudjuk milyen az irigység. Sokáig csak lappang, az ember még csak nem is tud róla, de közben, mint átkos féreg, mardossa a lelket, míg végül teljesen meg nem öli.
Eleelaike-t egyre inkább kezdte zavarni eme különbség, szép lassan gyűlölet ébredt benne nővére iránt, elhidegültek egymástól. Eleelaike nem foglalkozott már nővérével, nem fogadott el tőle segítséget, sem tanácsot.
Az 1854-es év volt a vízválasztó a fiatal tünde életében, amikor is az a bizonyos három varázsló felkereste a nővérét, hogy együtt alapítsák meg a Tornerans Mágusképzőt. Teljesen felháborodott, hogy őt még csak meg sem kérdezték, nem hogy bevették volna. Pedig Tornerans ugyanúgy az ő városa is volt, ugyanannyi köze volt mindenhez, mint nővérének és az, hogy ő is segédkezzen, meg sem fordult a három alapító fejében. Ez egy kritikus pontja a történetnek, ahol mindenképp érdemes megállni, ha okokat keresünk a későbbi eseményekre.
Vajon a mellőzöttség tehet arról, hogy Eleelaike azt az utat választotta, amiről még szó lesz? Vajon a három másik alapító hibája, hogy nem kértek fel egy - szépen fogalmazva is tehetségtelen - boszorkát arra, hogy velük és nővérével alkosson egy ekkora volumenű művet? Talán ez nem róható fel hibaként. Eleelaike reakciója és abszolút önző megnyilvánulása egyértelműen a saját hibája. Ugyanis ezen hír hallatán azonnal a nővéréhez sietett, szemrehányást tett neki, hogy miért vállalta el? Hogy őt miért nem vetette észre? Kiabált és olyan szavakat vágott nővére fejéhez, amiket talán máig nem felejtett el, ahogy a torony-folyosókat járja éjszakánként és újraálmodja az életét egy vég nélküli rémálomban.
Csend. Ez jellemzi az elkövetkező éveket. Eleelaike-ről senki nem tudott semmit, még tulajdon nővére sem. Mintha csak azután az ominózus beszélgetés után elnyelte volna a föld. Egy-egy vándor suttogta néha, hogy a szépek népének egyike a fény helyett a sötétet választotta, hogy velejéig megromlott, de semmi biztos információ. Csupán kósza hírek, mely egy olyan dühöt és veszedelmet rebesgetett, mely az erdőket járja éjszakánként, szürke árnyként és az állatok és növények rettegnek tőle.
Egyik éjszaka Failariël hírt kapott egy megsebzett unikornisról a készülő iskola erdejében. Természetesen szívén viselte az unikornisok sorsát, hiszen nem egy az ő közbenjárásával lett betelepítve. Sietett hát, amíg nem késő, nagyon nem szerette volna, ha egy példány is kiszenvedne, bár el sem tudta képzelni, milyen teremtény lehet az, amely képes ilyen szörnyű tettre. Ahogy a nő sietett le az erdőbe, Geralt észrevette a siető nőt és úgy döntött, hogy követi. Talán rossz előérzete volt az Extremust alapító férfinek. Mindenesetre Failariël ezt nem vette észre. Követte hát az ezüstös vérnyomokat a fűben és az avarban, míg végül elért egy kisebb tisztásra, egy patak partján, ahol egy gyönyörű, ámbár sebesült lábú unikornis nézett vele szembe. Az állat még állt a lábán, viszont, amint a tünde nő megjelent, a lószerű teremtmény elkezdte rázni a fejét, tekintetéből félelem sugárzott, mintha csak figyelmeztetni szeretné a nőt. És ekkor egy villanás futott keresztül a tisztáson, egyenesen Failariël irányába. A nő felismerte magát az átkot és azt a hangot, melyen a varázsige zendült. Az egyik bozótosabb részen, ugyanis Eleelaike bujkált, nővérére szegezett pálcával.
Failariël nem halt meg. Hatalmas szerencsének köszönhetően, de életben maradt. Köszönhetően Geralt lélekjelenlétének. Kivédte a nő felé tartó átkot, majd egy suhintással, még mielőtt Eleelaike szólhatott volna, lefegyverezte. Ahogy a pálca kiröppent a kezéből, ő abban a pillanatban érezte, hogy ezzel vége, esélye sincs arra, hogy nővérén érvényesítse dühét. Térdre rogyott, összekuporodott az avarban és csak a halk zokogása hallatszott. Viszont nővére, ahelyett hogy bármilyen szemrehányást tett volna neki, vagy esetleg a bosszút forralta volna magában, odasétált húgához, leereszkedett hozzá és átölelte. Hogy Eleelaike-ben ezúttal mi zajlott le, azt csak az tudhatja, aki volt már hasonlóan szívszaggató helyzetben. De a fiatal tünde nővére nyakába borult és vagy százszor elhagyta a száját a bocsánatkérés, ha nem ezerszer. Végül Eleelaike minden dühe elszállt, amit éveken át dédelgetett és nővére megadta neki a lehetőséget, hogy velük, szintén a kastélyban éljen és akár segítsen is. Így váltak el aznap éjszaka a leendő Tornerans Mágusképző kastélyában és tértek nyugovóra. Legalább is mindenki így vélte...
Hajnalban a csillagvizsgáló torony tövében megtalálták Eleelaike holttestét...
Minden bizonnyal a bűntudat nem hagyta nyugodni a fiatal tündét, ezért döntött úgy, hogy véget vet az életének. Azóta kísért a sokáig elhagyatott kastélyban, abban reménykedve, hogy majd lesz valaki, akinek segíthet, de nővére előtt már soha nem mutatkozott. Úgy érezi, hogy kudarcot vallott, és így nem mert a szeme elé kerülni. Aztán mikor az iskola benépesedett végre teljesült az, amiért ezen a földön maradt: Hogy segítse nővérének a házát, melyet fáradtságos munkával alapított meg. Titkon szeretné, ha végre büszke lehetne rá a nővére, hogy kitörölhesse mindenki emlékéből azt amit valaha tett és úgy őrizné meg a közemlékezet, mint nővérének hű segítője és követője.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése