Rebecca Hobbs
Szomorú sorsomról szememből hulló könnyek zápora árulkodik, melyekkel talán bosszantalak is benneteket, mikor a Pilluamuleto torony szobáin elsuhanva hűs permet száll arcotokra, mintha a semmiből kerülne oda. Látom, hogy keresitek a forrását, de nem akarok szemetek elé kerülni, hisz csak rossz kedvet árasztanék szét köztetek. Vidámságot csak a lányok éjszakai sutyorgása, a fiúk apró csínytevései hoznak számomra. Hallom az kisebb-nagyobb kívánságokat, melyeket ajkatokról felszálló sóhajok árulnak el. Egy ilyen sóhaj ösztönzött arra, hogy gondolataimat, melyek most is kavarognak még bennem, s történetemet meséli el, pergamenre vessem. Íme hát bemutatom nektek múltamat, jelenemet, és kezetekbe adom jövőmet.
Koraszülöttként jöttem a világra Abigail Hobbs és Graham Hobbs gyermekeként 1532 tavaszán. Alig voltam két kiló, elvesztem a hatalmas kendőben, melybe a bábaasszony becsavart, s elvitt anyámtól rögtön születésem után. Oly gyenge volt ő, hogy belehalt a szülésbe, nekem pedig gondoskodásra, anyatejre volt szükségem. Apám adott nekem nevet anyám kívánsága szerint, Rebecca lettem. Ő azonban bánatában nem tudott rólam gondoskodni, így a bába elvitt egy asszonyhoz, aki hitt a mágiában, őnnön maga is tünde volt. Akkor született saját gyermeke is, így aki csak látott benünket cseperedni együtt, elhitte, hogy ikrek vagyunk, én és a bátyám Fransis De Pilluamuleto. Hosszú évek teltek el, szüleink tanítgattak minket a különböző varázslatokra, a tünde lét előnyeinek használatára, és hátrányainak elviselésére. Hosszú, selymes hajunkkal fülünket mindig eltakartuk, hogy titkunkat, tünde létünket elrejtsük a kíváncsi szemek elől.
Fivéremmel lassan felcseperedtünk, s alig 160 évesen megismertettük egymással a szerelem szépségeit. Egy erdei séta után átadtuk magunkat a szenvedélynek, megfeledkezve a külvilágról. Békés együttlétünket megzavarta egy félvér, egy gonosz jellem, ki a halálba küldte kedvesemet, s nekem végig kellett néznem, ahogy a lángok martalékává vált. Bosszút esküdtem, forrongott bennem a düh az elkeseredettség. De a sors iróniája, hogy szívem alatt hordoztam egy gyermeket. Ez a tény megbékélésre ösztönzött, s bár szomorúságomban vérzett a szívem, és sosem tudott megnyugvást találni én mégis arra törekedtem, hogy másoknak segítsek, s ne kerüljenek olyan helyzetbe mint én. Áldott állapotom alatt is mindvégig titkok rengetegében kellett léteznem.
....hogy mire való volt ez a titkolózás s félelem?
Nem hiszem, hogy közűletek bárki is lenne, aki nem hallott a boszorkányok, varázslók szörnyű üldöztetéséről, melyek az 1700-as évek végén tartották rettegésben a mágusok életét.Nem használhattuk varázserőnket, mert azzal elárultuk volna saját magunkat. A Sors iróniája, hogy annak az árulónak a felnőtt leánya is üldözötté vált, aki gyermekem apját feladta. A nő sírva jött gyermekével, kérlelt, hogy rejtsem el mindkettőjüket, s én, akinek ekkorra már hatalmas terhem volt az erdőben kerestem neki menedéket, ott, ahol megfogant a kis élet. A fájdalom, ami nyakamba zúdult az emlékek hatására beindította a szülést, s az erdőben adtam életet kicsi leányomnak. Szerencsére kedves barátnőm segítségére számíthattam mindig, ha bajban voltam. Sokallotta távozásomtól eltelt időt,s keresésemre indult. Még éppen időben... Ő karjaiba vette lányomat, s én is indultam vele, de gyenge voltam, nem volt kellő varázserőm sem. Újra árulás áldozatává váltunk, s üldözöttekké az által, akinek minden bánatom ellenére segítettem. Barátném nem tudott mindkettőnket menekíteni, így én arra kértem, hogy gyermekemet nevelje fel, s a Failariël de Pilluamuleto nevet adja neki.
Akkor láttam őket utóljára még éltemben, mikor a Torneransi mágusképző helyén, ahol akkoriban még csak pár faház állt kikötöztek a máglyára. Könnycsepp hullott le szememből, önálló életre kelve, vályatot kezdve arcomba, füldre hullva apró kristállyá alakult, jelet hagyva ezzel lányomnak, hogy tovább tudja vinni jócselekedeteimet. Mikor a máglyát meggyújtották, s én továbbra is csak könnyemet hullattam jajjszó nélkül, abban bízva, hogy újra együtt lehetek kedvesemmel, még nem sejtettem, hogy ez nem lehetséges. Itt kellett maradnom ebben a különös állapotban. Lebegve a túlvilági lét, és a hús-vér világ között. Figyelemmel kísértem lányom felnövését, az iskolaalapítást, s minden tettét, melyekkel a diákjai útját egyengedte. És láttam azt is, ahogy árulóm utódai is ide jártak az iskolába még ma is. Most is jár egy köztetek, talán nem is sejti ezt az egész históriát már. Gondolkodóba ejtett, hogy talán azért ragadtam itt, hogy bosszút álhassak sérelmeim miatt....vagy netán valami más oka lehet. Talán arra várok, hogy egy az utódok közül bocsánatomat kérjen..... Nem tudom mi lehet az ok, de én bosszút sosem állok, ha begbocsájtani nem is tudok.
Kérlek titeket, hogy, ha sorsom bármilyen formában megérinti lelketeket szólítsatok nevemen, hívjatok, s én megjelenek szemeitek előtt, hű társammal, Marthaval, a fekete cicával, aki a tűzbe is követett engem, s nem tágít mellőlem a szellemlét síkján sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése